Mindig mosolyog, mindig nevet, pedig egy 300 fős gyerektábor vezetője, ami sok felelősséggel jár. Azt mondja, hogy birkatürelme van, és hogy nem lehet kiakasztani. Illetve egy valamivel mégis.
– Szereted a gyerekeket?
– „Nem, egyáltalán nem!” Egész évben nem velük foglalkozom. (nevet)
– Mit szeretsz a legjobban a gyerekekben?
– Például azt, hogy nagyon őszinték, vagy hát legtöbbször őszinték. Általában hamarabb elmondják, hogy mit éreznek, gondolnak, mint a felnőttek. Azt is szeretem bennük, hogy még formálhatóak sok tekintetben, jobb esetben jó irányba, és látszik a fejlődés vagy a változás rajtuk.
– Melyik korosztály a kedvenced?
– Az egészen kicsiktől én mindig féltem, mármint a kisbabáktól, mert nem volt semmilyen rokonunk, ahol kisbaba lett volna, de most van egy egyéves unokaöcsém, és azóta már nem félek a kisgyerekektől. A nagyobbakkal, akik mondjuk a táborban is vannak, szerintem jól kijövök. Igazából mióta nem tanítok itt, azóta kevesebb kapcsolatom van velük; mármint közvetlen kapcsolat. Mikor még tanítottam, volt egy angol csoportom, őket nagyon ismertem, meg délután csapatot vezettem, velük is tök jó volt a viszony. Táborvezetőként is nyilván beszélgetek a gyerekekkel, meg ők is megtalálnak, de sokszor inkább problémák miatt jönnek, mint például büfépénz, szobaszám, szobakulcs, más szekcióra mennének, meg hasonlók.
– Miért lettél tanár?
– A nagyon egyszerű, de nem sok magyarázatot adó válasz: mindig is ezt szerettem volna csinálni. Kiskoromtól azon gondolkodtam, hogy én mit csinálnék tanárként, egy csomószor leírtam dolgokat még gimiben, hogy ha tanár leszek, akkor ezt így fogom csinálni, meg úgy fogom csinálni.
– Hogyan lettél táborvezető?
– Eleinte angolt tanítottam két évig itt, a táborban, és úgy alakult, hogy besegítettem az akkori táborvezetőnek, Berg Zsófinak, a programok szervezésében. A következő évben Zsófi nem jött, így én vettem át a helyét.
– A tanítást vagy a szervezést szereted jobban?
– Jelenleg sokkal jobban élvezem a vezetést, azért, mert egész évben tanítok, és így nyáron más történik, nem az, amit egyébként csinálok. Amikor a PT-ben tanítottam, akkor az nagyon hasznos volt, mert akkor még egyetemre jártam, és vártam, hogy egyszer majd iskolában taníthassak.
– Mit szeretsz legjobban a táborban?
– Nagyon jó a hangulat, tök jó a gyerekekkel lenni, meg a tanárokkal, mókusokkal, minden pörög. Semmi sem olyan, mint a mindennapokban, egyrészt teljesen el vagyunk zárva a külvilágtól, másrészt nem úgy viselkedünk, mint egyébként: sokszor előjön a gyermeki énünk.
– Mi a legnehezebb a szervezésben?
– A gyerekek fejével gondolkodni. Mikor egy programot találunk ki, próbáljuk az összes lehetőséget számba venni, hogy hogyan sülhet el, hogy alakíthatják a gyerekek a játék menetét. Jellemzően az első pillanatban új szabályokat találnak ki, kihasználnak kiskapukat, amikre mi nem is gondolunk. Ezek jobb esetben csak extra pontokat jelentenek, rosszabb esetben a testi épségüket is veszélyeztetik. Például tegnap a spagetti tésztás játéknál rögtön megkérdezték, hogy el lehet-e dobni az egész zacskót, de akik az első sorban ültek, azoknak ez veszélyes lehetett volna. Sokszor semmi nem számít a gyerekeknek, csak hogy pontot szerezzenek. Ilyenkor nem törődnek adott esetben a többiek testi épségével sem. A másik, ami nagyon nehéz, hogy új dolgokat kell kitalálni, miközben a régiekhez is nagyon ragaszkodnak a gyerekek. Mondjuk Koboldok városa nélkül elképzelhetetlen a tábor, ezeket meg kell tartani és közben valamennyire újítani is: ezt a középutat kell megtalálnunk.
– Mennyit szoktál aludni szervezés mellett?
– Olyan öt-hat órát, nem tudom pontosan.
– Mennyire stresszes a munkád?
– Annyira nem, csak akkor vagyok feszült, ha fáradt vagyok, de egyelőre még nem akadtam ki.
– Volt már olyan, hogy kiakadtál?
– Előfordulhat ilyen. Például, ha eltűnik a füzetem. A füzet nagyon fontos, abban van minden. Amúgy meg birkatürelmem van, semmin sem akadok ki, egyszerűen nem lehet kihozni a sodromból.
– Volt olyan, hogy megbántad, hogy elkezdted ezt az egész szervezősdit?
– Nem, nem hiszem. Voltak nehéz szakaszok, nehéz pillanatok, de igazából megbánásról abszolút nincs szó, nagyon élvezem, amit csinálok.
Gál Marci
