Nyaralni bő három évtizede nem volt, mégis kiválóan érzi magát a bőrében a lassan 70 éves színész-rendező. Koltai Róbert akkor került Kaposvárra, mikor az ország legrosszabb hírű színházának számított, mikor eljött, már legendás társulatról beszélt mindenki. De miért fordult a filmek felé, és mely munkáira a legbüszkébb? 
Kivételes szerencse, hogy Koltai Róbert épp Kecskeméten dolgozik. Így volt lehetőség rá, hogy eljöjjön a táborba kedd este, és egy felejthetetlen műsorral örvendeztesse meg a közönséget. A felettébb szórakoztató est után sikerült elcsípni a színészt egy gyors interjúra.
Kecskenewsás: Olvastam, hogy ön 32 éve nem volt nyaralni. Ez igaz?
Koltai Róbert: Igen, nekem ez a másfél óra a kikapcsolódás. 32 éve a szovjet tengerparton voltam, és nem igazán tudtam mit kezdeni magammal, unatkoztam a strandon.
KN: Ahogyan az előadáson is említette, ön volt az osztály mókamestere. Mennyire adta magát már akkor, hogy önből színész lesz? Törvényszerű-e, hogy a nagydumás, viccgyáros diákok a színészi pálya felé fordulnak?
KR: Nagyon sok mókamester van mindenféle helyen, iskolában, osztályban, de nem mindegyikből lesz színész, nem egyenes az út. Például mindjárt az előadás elején beszéltünk Olvasztó Imréről (Az Indul a bakterház c. film legendás gyerekszereplője), neki a kamaszkorával múlt el az a vágy, hogy a legkisebb mértékben is színész legyen. Más meg a kamaszkor után kezd beérni arra, hogy szakmát választ.
KN: Mik voltak a legmeghatározóbb élményei a színművészeti egyetemről?
KR: Én egy csodálatos tanárhoz kerültem, Pártos Géza bácsihoz. Ő valahogy úgy vezetett be ebbe a kicsit sem könnyű mesterségbe, hogy egyszer csak az éreztem, miközben nagyon nehéz, és egyfajta önfeladással jár ez a szakma, hogy hazataláltam. Ha azt mondom, hogy játszom egy szerepet, akkor az nem én vagyok, de mégis, ez furcsaság. Akkor érdekes, ha közben magamról titkokat tudok elmondani a szerepen belül. A középiskolában közepesen vergődtem, de a színészet anyanyelvnek tűnt, örömöket okozott.
KN: Önnek van egy Móricz-estje, ahol a Molnár Piroska által előre felvett bejátszásokon kívül ön ad elő végig. Mennyi megterhelő ez fizikailag?
KR: Annyira, mint ez a mai est. Ott mondjuk végig ülök, de nagyon megterhelő, mert nagy átéléssel kell játszani.
KN: Az ön volt felesége, Pogány Judit is színész, többek között a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. Mennyire volt jelen a házasságukban a szakmai rivalizálás?
KR: Szerintem ha két színész összekerül, az a jó, ha nagyjából azonos pályát futnak be. Az mindig nehéz, ha a pár egyik fele szárnyal, a másik meg nem. Szerencsére mi nagyjából ugyanolyan szerepeket játszottunk.
KN: Kaposváron, a Csiky Gergely Színházban 25 évet töltött el. Mondhatjuk, hogy ezek voltak a művészete szempontjából az egyik legfontosabb évek?
KR: Meg a Pártos tanár úr alattiak, meg még előtte édesapám volt nagy hatással rám. Ő sportember lévén fantasztikusan sok verset mondott nagyon szépen, ez vitt közel az előadóművészethez. Autodidakta módon tanult, de igazi tehetség volt. Vannak olyan versek, amiket a mai napig félve mondok el, apukám annyira szépen mondta.
Kaposvárról annyit, hogy amikor odakerültem, az ország két legrosszabb színházának egyike volt a miskolci mellett. Amikor jött a kaposvári igazgató a Színműre, mindenki bujkált, hogy ne kelljen oda szerződni. Különös öröm, hogy tíz-húsz év alatt a kaposvári színház legendássá vált, amit még mindig nem sikerült tönkretenni teljesen.
KN: Akkor miért jött el onnan Budapestre?
KR: Én többször jöttem-mentem ide-oda, de az utolsó elmenetel akkor volt, amikor az első filmemet, a Sose halunk meg-et, megrendezhettem. Teljesen világos volt, hogy ha ott maradok Kaposváron, sose rendezek több filmet. A mozi annyira egész embert kíván, csak az előkészületek vesznek el két évet. Az első filmet is csak azért tudtam megcsinálni, mert Kaposváron épp összevesztem az igazgatóval, és szabad voltam egy kis időre. Pont volt egy történetem a nagybátyámról, a lóversenyes, vállfás Gyuszi bácsiról. Nagyon megszerettem a filmcsinálást, elsősorban azért, mert csapatjátékos vagyok, és a film az egy nagyon nagy csapatmunka, ott rengeteg ember tehetsége adódik össze, még egy sikertelen filmben is. Nekem meg úgy alakult, nem tudom, mitől, de a közönség már az első filmemet is nagyon szerette, amit még követett nyolc. Voltak közöttük nagyon népszerűek, mint a Miniszter félrelép, de nem erre vagyok a legbüszkébb, hanem a Szambára, a Csocsóra, a Világszám!-ra és a Sose halunk meg-re.
KN: Mi mozdította a filmrendezés felé?
KR: A történetmesélés. Én nem képi csodákra vagyok képes, hanem talán jól tudok történeteket továbbfejleszteni. Azért mondtam ezt a négy filmet, mert nagyon rólam szólt, vagy nagyon közel voltam ebben a négy filmben a kedvenc témáimhoz: színház, cirkusz, család.
