Csendben lenni néha nehéz, ezt kijelenthetem. Legalábbis mint nekem, tizenéves lánynak. Vagy mint nekem, Galántai Esztinek. 
Biztos nektek is meggyűlt már a bajotok a tanárokkal, akik képtelenek megérteni, hogy valami iszonyatosan, rettentően fontos dolgot kell közölnötök padtársatokkal, ami nem várhat szünetig, vagy különben felrobbantok. Ilyenkor bűntudattal teli szemekkel pislogunk, megbánóan mosolygunk, halkan elrebegünk egy bocsánatkérést, majd amint szerencsétlen pedagógus elfordul, már vesszük is a nagy levegőt, hogy folytassuk a csevegést, csacsogást, beszélgetést, diskurálást, fecsegést, trécselést, pofázást.
Mert ugye beszélni muszáj. Lételemünk, kommunikáció nélkül semmire se mennénk a világban. Legyen az egy általános iskolai előadás a gekkók élőhelyéről, egy felvételi beszélgetés, állásinterjú, vagy egy hosszú telefonálás a rég látott nagymamával, aki kicsit süket, és még fél méterre tartva a kagylót is hallani az ordibálását, de ezért szeretjük. Meg mert jól főz.
Szerintem a csend alapvetően egy jó dolog. Nem kell mindig beszélni, bár tudom, a barátaim, ha ezt most olvassák, valószínűleg jót röhögnek azon, hogy ezt pont én mondom. Pedig ez így van, ha nem mondasz semmit, azzal néha többet közölsz, mintha öt percig megállás nélkül be nem állna a szád. Vannak helyzetek, amikor egyáltalán nincs kedvem megszólalni, csak ülni, és élvezni a társaságot. Ilyenkor nem érzem magam kívülállónak, mert ugyanúgy része vagyok az egésznek, csak éppen csendes, figyelő része. (Ez sajnos nem takarodó után a szobánkban valósul meg, főleg amikor túl sokat alszom és nem bírok magammal.)
A lényeg, hogy teljesen rendben van, ha órákig nem szólaltok meg, ha úgy tartja kedvetek. Persze az is, ha ti vagytok a parti szíve és lelke, szórakoztatjátok a többieket a viccesebbnél viccesebb sztorikkal, mindenki csüng a szavaitokon, és imádnak titeket.
Galántai Eszter
