Az ételről. Éhes vagy? Ha nem, akkor ennek a cikknek az olvasása után már biztosan az leszel.
Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én imádok enni. Lehet édes, vagy sós, házikoszt, vagy egy gyros a sarkon, a lényeg valójában, hogy rágható és lenyelhető legyen.
Tudni kell rólam, hogy ha én keveset eszem, akkor vagy beteg vagyok, vagy alszom. Persze azért ez nem azt jelenti, hogy mindent megeszem, mert van egy szabályom: ahhoz, hogy finom legyen, az egészséges ételhez kell valami egészségtelen.
Ha erősek, nagyok és szépek akartok lenni, akkor egyetek sok zöldséget, meg gyümölcsöt, meg mindent, ami fán terem, vagy a földből nő ki. Egy kicsit konyhamalac is vagyok, ha valaki nem kér valamit, én szívesen megküzdök vele helyette. Ezzel a szinte már hobbinak nevezhető kajaimádattal csak egy probléma van és az az, hogy finoman szólva nem tudok főzni. Egy omlettel még megbirkózom, de bonyolultabb ételekkel, süteményekkel és minden egyébbel már azóta nem is próbálkozom, amióta egyszer túlborsoztam a sajtos pogácsát.
Enni muszáj és enni jó. Ha szomorú vagy, fagyit eszel csokival valami pocsék film mellett (soha nem értettem, hogy a rossz filmeket miért könnyebb letölteni). Ha ünnepelsz, étterembe mész és annyit eszel, hogy haza se tudnak vinni. Persze nem vetjük meg az éjszakai nassolásokat, vagy a könnyű – csak pár szelet baconnel és 6 tojásból álló– reggeliket. Összeköti az embereket, hiszen mennyire kellemes egy félig megrágott marhával a szádban cseverészni (miközben erősen reménykedsz, hogy nem potyog ki a szádból, mert az pazarlás).
Itt, a táborban is remek szórakozás az ételt kicsempészni, vagy egyben lenyelni (akkor pedig abban bízni, hogy nem fulladsz meg tőle, mert bár szép halál lenne, azt talán nem éri meg). Az itteni koszt egyébként véleményem szerint teljesen jó, nem valami menzaszerű dolog, ahol azon megy a találgatás, hogy mi lehet a tányérodon.
Ezek után már mondanom sem kell, hogy bármikor szívesen eszem bárkivel, akár még azt is elviselem, ha meghívtok valamire.
Galántai Csilla
