Ha valaki több hétre érkezik Kecskemétre, tudhatja, hogy a hétvége mindig egészen más mederben folyik, mint a hétköznapok. Sőt nem folyik, csordogál. Így hát fel kellett dobnunk valahogy.
A péntek estének mindig nyomott hangulata van. Utolsó este, még akkor is, ha neked nem az. A barátaid hazamennek. Ezért találtuk ki, hogy hagyományos pizsipartit rendezünk.
A mi szobánk hatalmas, nem volt gond. Szereztünk dunyhákat, és megágyaztunk a földön. (Livus szerint a földön alvás kifejezetten kellemes elfoglaltság.) Úgy nézett ki az egész, mint egy gyermekmegőrző, ebből adódóan imádtam. Éjfél körül aztán megérkeztek a Galántai-lányok, akik a tűzlépcsőn lopakodtak le hozzánk, így öten lettünk. Aludtunk, persze. Hajnali négytől.
Szombaton aztán könnyes búcsú, busz el, tábor kihal, mi mozi. Pókember sajtszószos kukoricával védi meg Amerikát.
Aznap este azt találtuk ki, hogy Morékkal a trambulinokon alszunk. Aztán rájöttünk, hogy fagyhalállal végződne, ezért módosítottuk a tervet: hajnalban kimegyünk, és megnézzük a napfelkeltét. Fel is ébredtünk az ébresztőre – persze ez így nem teljesen igaz, nem ébredtem fel, hanem inkább kínok kínjai közt tértem vissza ebbe a dimenzióba. S bár tényleg mozdulni akartam, nem engedelmeskedtek a végtagjaim. Vagy a szemhéjam. Kimásztunk a kis játszóházunkból és nekiindultunk. Egészen az ajtóig jutottunk. Az esővel még nem is lett volna baj, de eléggé úgy tűnt, hogy a kapu be van zárva, és nem tudunk kimenni. Ráadásul én még egy biztonsági őrt is láttam megindulni felénk, a többiek nem hiszik el, de tényleg láttam! Visszamentünk és aludtunk, ameddig csak bírtunk. Mire felébredtünk, megtelt a tábor új jövevényekkel.
A kapu állítólag nem volt kulcsra zárva. Ismét nagyot alkottunk, azt kell mondjam.
Fónai Anna
