Elérkezett a nyolc óra, és tudjuk mit jelent ez: esti programot. Miután mindenki megette a rántott husit, és kukoricát is kapott, kezdődhetett a móka.
Idén először a kicsik és nagyok nem váltak szét, hanem együtt maradtak. Ez nem volt rossz ötlet, de a kivitelezésbe néha hiba csúszott, mert előfordult, hogy a fiatalabbaknak nem ment elsőre a feladat megértése.
Akár az olimpián is érezhettük volna magunkat. A kommentátor mikrofonnal a kezében üvöltötte át a stadiont. Hullámzással kezdtünk, futással folytattuk – párban, egyedül, mókusoktól félve („Fussál már úgy, mintha élnél!”). Kenuztunk négyen, egyedül, de – a világon egyedülálló módon – kétszázan is. A bátrabbak a repülést is kipróbálhatták, persze csak a táborozók keze által.
Később megcsillogtattuk főzőtudományunkat: palacsintát sütöttünk, turmixoltunk, páran még a műfüvet is megkóstolták. Persze nem csak a mozgásról szólt az este. Bár a láthatatlan karmester jól diktálta az ütemet, táncra mégis kevesen perdültek. Kis és nagy cicáink még a legelszántabbakat is nevetésre bírták.
Az este fénypontja kétségkívül az volt, hogy Zsibi az asztalra szólította Fannit – Mr. és Mrs. PT csodásan mutattak együtt. Megfagyott a levegő, izgatott szempárok lesték a jelenetet, és amikor elhangzott az a bizonyos kérdés, saját szememmel láttam, ahogy többen ájultan esnek össze a gyönyörűségtől. Hatalmas taps, örömkönnyek... Éljen az ifjú pár!
Megszólalt a tévémaci, ideje volt nyugovóra térni. Kiskorunkban mámorító zene, most szörnyű kín. A pálya lassan kiürült, csak néhány lelkes palacsinta feküdt még a csillagos ég alatt.
Nagy Zsófia
