Nagyon fura, hogy a húgom (Csilla: gondolom, nem kell bemutatnom, előző héten is az újságírócsapatot boldogította) itt van velem a táborban. Alapjában véve egyáltalán nem fura, hiszen még egy jó testvérpárhoz képest is sokat vagyunk együtt. Ennek nemcsak a közös barátok, a közös iskola, hanem a közös érdeklődés is az oka. Nagyon sok mindenben hasonlítunk.
Szerintem külsőre nem kifejezetten, de ezt valószínűleg csak kívülállóként tudnám megállapítani, hiszen én nem látom magam reálisan. Igazából őt sem, hiszen ő nekem annyira természetes, mint a levegő, amit belélegzek. Mindig mindenhol ott van: olyan, mint egy barátnő, csak éppen nem áll fent a veszélye annak, hogy összeveszünk, és mondjuk soha többet nem beszélünk. Elég nehéz lenne kivitelezni akár csak egy hetet is világfájdalmas megbántottál – megbántottalak – én nem kérek bocsánatot – akkor én sem hangulatban.
Sokan szokták kérdezni, hogy szoktuk-e veszekedni, hiszen annyira jól megvagyunk. Ó, nem, ugyan! Soha. De ha esetleg mégis, akkor a lehető leghülyébb dolgokon. Valamiért elég nehezen viseli, ha elviszem a cuccait, és esetleg néha – de tényleg csak néha – elfelejtem visszavinni, és neki kell megkeresnie abban a gyönyörű rendben, amit otthon a szobámban tartok. Azt azért hozzá kell tennem, hogy lány létemre rémesen rendetlen vagyok, és kissé szétszórt is, szóval ha rend van a szobámban, úgy érzem magam, mintha karácsony lenne. Akkor ugyanis kitakarítom a szobámat, és jó testvérhez méltóan visszaviszem Csillának az elvett dolgait. Na ugye, hogy jó nővér vagyok?
Galántai Eszter
