Semmi klisé. Tény. Megkérdőjelezhetetlen, és mint olyat, nem is akarnám megkérdőjelezni. De ám legyen: vegyük az ellenkezőjét. Nézzük csak az indirekt bizonyítást: a látszat sosem csal.
Vegyünk egy bizonyos illetőt, nevezzük mondjuk Apolkának, mert ez a név elég őrült, szóval ebből adódóan tetszik.
Tehát Apolka mondjuk tizenegy éves, budapesti lakos, testvér nélkül, szülőkkel, hörcsöggel és kutyával rendelkezik, saját szobája van, benne a lényeges holmikkal: íróasztal székkel, ruhásszekrény, ágy, babák, plüsspónik, szobanövény, et cetera. Mint ahogy azt a leírtakból jól láthatjuk, Apolkának az őrült nevét leszámítva normális, átlagos élete lehet.
Remélem, hiteles képet festettem róla. Tehát ez a lány alacsony, nem kövér, de nem is sovány, vállig érő, szőke, göndör haj, édi gödröcskék az arcán, pár szeplő, nagy, barna szemek. Mint egy kis angyal egy régi festményen. A látszat sosem csal, tehát feltételezzük, hogy valóban egy kis cukorfalat.
De mégsem angyal. Ember, esendő, hibázik, meg még amivel az emberi lét jár, tudjuk mind. Önző, mert egyke, megszokta, hogy mindig megkap mindent, a szülei nagyon féltik, ő az egyetlen kislányuk, vigyáznak rá, elkényeztetik, megadnak neki mindent. A környezete imádja, mert olyan tüneményes, babusgatják, és állandóan foglalkoznak vele. Ha ez nem így van, az neki nem tetszik, hiszen már megszokta, hogy így van. Olyankor hisztizik. Hogy tehet-e arról, hogy ilyen lett, nem tudhatom; valószínűleg a szülei lelkén (is) szárad.
A bizonyítás befuccsolt, tehát a mondás igaz, nem vita tárgya.
Fónai Anna
