Bedő Dani diákjai szerint tanáruk egy nagy gyerek. A vicces és közvetlen hangulatú órák mellett tudtam vele komolyan is beszélgetni a lehetőségekről, kiforratlanságról és fejlődésről.
Kecskenewsás: Milyen itt, a PT-ben?
Bedő Dani: Jól érzem magam, ez a negyedik hét, és fáradtak vagyunk, de igyekezni kell színvonalasan dolgozni, minden egyes napot ugyanolyan szinten hozni.
KN: Milyen a „kinti” életed?
BD: Alkotói fotográfiát tanulok, de a divatfotózás is nagyon érdekel, efelé szeretnék menni. A keleti kultúrák is nagyon vonzanak.
KN: Diák voltál itt. Milyen érzés, hogy most te vagy a tanár?
BD: Szeretem a gyerekeket, szeretem az embereket rávezetni egyfajta gondolkodásmódra, szeretem átadni a tudást, amivel rendelkezem. Mindenképp jó érzés tanítani. Nálam egy óra úgy néz ki, hogy együtt mozgok a diákokkal, együtt gondolkozunk, együtt csináljuk a feladatokat. Nem szeretek elkülönülni a csoportomtól, hogy akkor „mindenki menjen a saját feje után”, hanem közösen szeretek gondolkozni, közös nézőpontra jutni.
KN: Az órák milyenek?
BD: Baráti a kapcsolat mindenkivel.
KN: Ebben közrejátszik, hogy diák is voltál?
BD: Persze, hiszen voltam mindkét oldalon, tehát diák is és tanár is. És tudom, hogy mit hiányolnak a gyerekek egy óráról.
KN: Szerinted fontos az, hogy a tanár ne felejtse el, hogy ő is volt gyerek?
BD: Nálunk a csoportban nincs olyan, hogy gyerek, nem gyerek, itt mindenki ugyanazon a szinten van, és ha késik valaki pár percet, nem szólunk rá azonnal. Ha valaki hülyeséget mond, nem nevetjük ki, közösen tanulunk. A foglalkozások nincsenek korlátok közé szorítva: fotózunk reggel, fotózunk délután, fotózunk este és éjjel.
KN: Az aktuális lapszám témája: a lehetőségek. A fotózás neked könnyen jött, vagy keményen kellett dolgoznod érte?
BD: Mindenképp meg kell dolgozni minden jó dologért. Egyébként ez az egész úgy indult, hogy én eljöttem ide, a táborba 2005-ben, akkor még angolon voltam, majd 2007-ben elindult a fotózás. Megtetszett ez az egész, majd komolyabban elkezdtem foglalkozni vele, már teljesen magamtól. Mire észbe kaptam, már fotóztam.
KN: Volt olyan lehetőség az életben, amit kihagytál?
BD: Amit kihagytam volna, olyan nem, ami érdekel, azt úgyis kipróbálom, afelé haladok, azt próbálom csinálni. Ha az embernek vannak céljai, nyilván azokért tesz dolgokat. És én is ilyen vagyok. Megpróbálom a maximumot kihozni magamból. Élek a lehetőségekkel. Az élet egy lehetőség, és aki igazán akar élni, tesz is érte.
KN: Például? Van most ilyen esély, lehetőség a Te életedben?
BD: Van egy nemzetközi fotópályázat, most annak várom az eredményét, és ha bekerülök, egy egész kiállításom lesz Pozsonyban.
KN: Akkor ezért izgulsz, ezen jár az agyad?
BD: Most még a tábor keretein belül élek, de utána nyilván ezzel fogok foglalkozni.
KN: Mi van azokkal az emberekkel, akik tehetségesek, de nincs rá lehetőségük, hogy fotózzanak?
BD: Van egy nagyon jó barátom, aki több éve szeretett volna fotózni, de csak olvasgatott és eljárt két évig fotós segédnek. A harmadik évben végül rávette magát, hogy vegyen egy fényképezőt. Mára már Magyarországon ő az egyik legjobb divatfotós. Akarat, elhatározás kérdése az egész.
KN: Muszáj minden lehetőséget megragadni?
BD: Szerintem nem kell minden lehetőséget megragadni, csak azt, amire szüksége van az embernek, például az előre haladásban.
KN: Mit mondanál annak, aki még nem próbálta a fotózást?
BD: Ha az ember alkotni akar valamit, alkotóművészetben vesz részt. Ha valaki kifejezi a saját látásmódját, érzéseit, akkor egyúttal elkezd alkotóművésszé is válni. Arra gondolok, hogy például ha már egy kisebb gyerek, mondjuk egy 7 éves, lerajzolja az anyukáját és az apukáját a kertben lévő fapálcikákkal, már akkor is kifejezi a szeretetét. Már ez is az önkifejezés egy formája. Az emberiségben az erre való hajlam egy közös nevező, ami megmarad a gyerekkortól kezdve. Mindenki éljen az alkotóművészet örömeivel, és itt nem feltétlenül csak a fotózásra gondolok!
KN: Mi van akkor, ha valaki egyedit és maradandót akar alkotni, de beleütközik abba, hogy már valaki előtte ezt megtette?
BD: Kertész és Brassai – híres fotóművészek – A szerk. – a ’20-as években elkezdték fotózni az éjszakai Párizst. Brassai eltűnt 3 hétre, majd előjött ugyanazzal a sorozattal, mint Kertész. Az övé jobbnak bizonyult. Két ember ugyanazt elkezdte csinálni, de az egyik mégis jobb lett...
KN: Mit tudsz mondani azoknak, akik nem elégedettek a saját képeikkel?
BD: A fotózáshoz több év kell, hogy kiforrjon az ember. Nem ismerek egyetlen olyan személyt sem, aki egyből, kiforrottan, megtalálta volna a saját stílusát. Aki csalódik a saját képeiben, annak azt tanácsolom, kezdje el az ellenkezőjét csinálni. Próbáljon rossz képeket készíteni, és írja fel, mi nem tetszik neki. Vagy csinálja azt, hogy letakarja a kijelzőt feketére, és menjen így fotózni. Ne nézze vissza a fotókat, csak otthon. És ha így fotóz végig 7 napon át, lehet, hogy a nyolcadik napra már megtudja, mi volt a hiba.
KN: Mi fogja meg az embereket egy képben?
BD: Az embereket a 21. században egy képen vagy a nagyon megbotránkoztató, vagy a nagyon furcsa dolgok fogják meg. Ami normális, az nem érdekes.
KN: Mi a véleményed az absztrakt képekről?
BD: Nyilván mindennek van értelme, de a nagyon absztrakt képek általában olyanok, hogy a semmiről szólnak, viszont belemagyaráznak egy jelentést.
KN: Térjünk vissza a táborba. A gyerekek fejlődése meglátszik a munkájukban?
BD: Igen. Múlt héten volt nálam egy nagyon türelmetlen srác. Viszont tábor végére megtanult türelmesen fotózni, minőségi képeket csinálni, pontosabban komponálta a képeket, és háromszor meggondolta, mit fotóz. A táborban, ha kiadok egy feladatot, szeretném, ha egyedi képeket csinálnának. Ha már egy kép le van fotózva százszor, ne fotózza le a százegyedszerre.
Munár Anita
