Elkezdődik a tábor, megjönnek a gyerekek. Természetes, hogy tiszta ágyneműk és huzatok várnak az érkezőkre a szobákban. Mindenki számára egyértelmű, hogy tiszta a padló, de… vajon kik hajtják ezeket az akciókat végbe? Talán a kollégium szabadon engedett démonai? Vagy apró manók, akik az éj leple alatt egy pálcaintéssel felmosnak és kitakarítanak?
Nem! Akármennyire is természetes a csillogó padló, emberi kéz súrolja tisztára, emberi kéz mossa, vasalja és hajtogatja az ágyneműket: a takarítók, kik idejük nagy részében azon fáradoznak, hogy higiéniailag szebbé tegyék a tábort.
Ők nem az éj leple alatt tesznek-vesznek, de a „ki korán kel, aranyat lel” módszerrel működnek. De mit gondolnak ők maguk erről az egészről? Hogyan érzik magukat, mit éreznek, amikor a legpiszkosabb munkák elvégzése után, fáradtan az ágyba dőlnek? Feltehetőleg nem a legboldogabbak, de ha a munkájuk gyümölcsét, a tisztaságot figyelembe vesszük, meg lehetnek elégedve magukkal.
A tábor hét után szokott kelni, a büfések is csak nem sokkal korábban. Mire a tábor felébred, ők, a tábor tisztaságának őrei már rég elkezdték a munkát. Felkelnek, mert ez a dolguk, és nem épp mosolygós arccal, de összeszorított foggal megcsinálják. Felkelnek, idejönnek a város szélére és dolgoznak. Ahogy nincs tábor Ater, Szilvi, a tanárok és a mókusok nélkül, ugyanúgy a takarítók nélkül sem lenne PT. Nyolc ember tevékenykedik itt, a nap hat órájában.
A taktikájuk egyszerű: minden szintre egy ember. De ez a munka a precizitás és hatékonyság mellett bizalmat is igényel. Van egy bizalmi kapocs a takarítók és a főnökük között: lenne lehetőségük a sok elöl hagyott tárgy között „szelektálni”, de nem teszik meg, mert van bennük elég erkölcs. Úgyhogy becsüljétek meg őket, köszönjetek nekik minden reggel, és legfőképp: viselkedjetek velük egyenrangú emberként.
Ezek az emberek nem a csicskásaitok, hanem veletek együtt élő emberek, csupán más a munkájuk.
Miholina Márton
