Egyszer minden véget ér, sajnos így van ez a 2012. évi PEOPLE TEAM tábor első turnusával is. Cucu búcsúcikke a hajtás alatt.
Általában egy gyerek mindig az utolsó napot várja a legjobban egy táborból, mert akkor már csak pár óra választja el a szüleitől. Amikor az ember a PT-ben utoljára megy be órára, kimondja az utolsó angol szavakat vagy megtanulja az utolsó tánclépéseit, leforgatja az utolsó filmkockáit, elkészíti az utolsó képeit vagy megírja az utolsó újságcikkét, akkor vegyes érzelmek kavarognak benne: hiszen ott kell hagynia a jó fej tanárát, a jó programokat, a sok kézműveskedést és a mókusokat.
Viszont hazamehet, és láthatja Őket. És az első ölelés egy-két hét után egy gyerek számára felbecsülhetetlen kincs. De még csak gondolhatunk erre, hiszen péntek délelőtt kilenc óra negyvenkettő perc van (a publikálásig sajnos eltelt egy kis idő – a szerk.), és a szombat még közel sincs. Sőt. Viszont, hogy erre ne is gondoljunk, újabb programokkal terelik el a figyelmünket. Először is jöhet a hét talán legfontosabb dolga: az oklevélosztás. Nos, vannak olyanok is, akik ennek nem nagyon örülnek, mert nem dolgoztak sokat azért, hogy jót kapjanak. Viszont jövőre újra lehet próbálkozni. Emlékeztek még arra, amikor félve szálltatok fel a buszra? Most ugyanarra a buszra fogtok felszállni az új barátnőtökkel/barátotokkal, vagy épp mind a kettővel, és vidáman viccelődve fogtok beszélgetni egészen a Lurdy-házig, majd ráébredtek arra, hogy tök nagy hülyeség volt az elején félni ettől a tábortól.
És amikor odaértek és leszálltok a buszról, futva odasiettek szüleitekhez, majd megölelitek a barátnőiteket, és mentek haza, hogy elmondjátok, milyen sok mindenben volt részetek. És amikor jövőre visszajöttök, akkor már nem fogtok félni, mert tudni fogjátok, hogy egy jó szobatársból mindig jó barát lesz. Ha ezt a cikket egy mondatba akarnám tömöríteni, akkor azt mondanám: Mikor egy tábor elkezdődik, „sírva jössz”, de amikor vége, akkor nevetve mész.
