Hányszor csípjük el nénik csevegéséből a piacon hogy: „Ezek a mai fiatalok”? Mi pedig azt gondoltuk magunkban, hogy ugyan már ők is voltak tizenévesek, ők is olyanok voltak, mint mi. Ez nem így van.
1991-ben két amerikai szerző, William Strauss és Neil Howe tollából megszületett egy könyv, a „Generations”. Ez a könyv hat generációt tár fel előttünk, hozzánk ebből kettő áll igazán közel.
Az egyik, amelybe a legtöbb itteni diák beletartozik: a Z generáció (1995-2009-ig születettek). Mi vagyunk az első igazi digitális generáció, ahogy mondani szokták, mi már az egérrel játszottunk a bili mellett. Beleszülettünk az elektronika világába, minden digitális eszközt teljesen természetesnek veszünk, és gyorsan megtanuljuk használatukat. Az internet számunkra nem csak magától értetődő, de majdnem elengedhetetlen kelléke az életünknek. Ez rossz hatással is ránk, sokan nem tudják felelősségteljesen használni például a közösségi oldalakat. Van, hogy egy kisebb baki később az egész életünkre hatással lehet, nem vesznek fel egyetemre, nem kapunk munkát. Nagy rajtunk a nyomás, hiszen már az oviban elkezdik kérdezgetni:” Mi leszel, ha nagy leszel?” Ez a kérdés pedig évről évre sürgetőbbé válik. A nagyszüleink néha nem értik a szavakat, amiket használunk, mi pedig már el sem tudjuk nekik magyarázni.
Környezetünkben megtalálhatóak emberek az Y generációból is, ők a mai huszonévesek. Nem ijednek meg a technikától, úgy kezelik az okostelefonokat és a számítógépeket, mint mi, sőt néha még talán sokkal jobban, hiszen idősebbek, több idejük volt kitapasztalni. Ők már nem a digitális bevándorlókhoz tartoznak.
Különlegesebbek, mint az előttük lévő generációk, mert gyermekkorukban sokkal több törődés jutott nekik. Magabiztosak, és erősen motiváltak. Nagy rajtuk a nyomás, mert sokkal bizonytalan gazdasági helyzetbe lépnek ki, mint szüleik. Ők már olyan munkát szeretnének végezni, amit élveznek és, ha ez esetleg nem így van, gyakran felelőtlenül otthagyják a munkahelyüket, pedig tudják, mennyire nehéz bekerülniük egy új helyre. Náluk megjelenik az úgy nevezett „Pán Péter szindróma”: 25-30 évesen még otthon laknak, nem akarnak felnőni, a szülők főznek, mosnak, takarítanak rájuk és mindenkinek eldicsekedhetnek azzal, hogy az ő kicsi fiacskájuk még annyira szereti őket, hogy nem költözött el.
A mellettem ülő leányzó, Alina, a Z generációba tartozik, de nem tudta, hogy kell megnézni a karakterek számát. Szerintem ez mindent elmond.
Galántai Csilla
