Nem is gondoltam volna, hogy a fotózás több mint szimpla gombnyomogatás. A művészet gyógyító ereje az objektíven keresztül is elérhet minket. Megdöbbentően őszinte válaszok Barnitól, fotográfiáról, életről.
- Mi indított el a fényképész karrieredben?
| Neogrády-Kiss Barnabás, vagyis Barni nélkül a tábor, és főleg a tábori tánc ma már szinte elképzelhetetlen. A 2011-ben a Prátert elvégző fotográfus ma a Kaposvári Egyetem művészeti karán tanul, szeptemberben gyürkőzik neki a második évnek. Fotósorozatai arról árulkodnak, Barni hihetetlen érzékenységgel képes visszaadni az őt körülvevő világot, képei elsőre talán egyszerűnek tűnnek, valójában hihetetlen mélység van bennük. |
- Mindig is szerettem fotózni, de gyerekkoromban történt valami, ami miatt több hónapig otthon kellett maradnom, és fel kellett épülnöm. A szobámban nem tudtam mit csinálni: olvastam, és elkezdtem foglalkozni a fényképezőgéppel, gyakoroltam vele, tesztelgettem, hogy mit tud, mit lehet elérni, milyen képeket lehet csinálni vele.
- Most a Kaposvári Egyetemre jársz, milyen ott az élet?
- A hangulat nagyon jó, Kaposvár nem Budapest, teljesen más, sokkal kisebb város. Ott, akikkel tanulok, a csapatommal összefogunk: egy helyen élünk, egy helyen eszünk, egy helyre járunk tanulni, egy helyen laborozunk, tehát minden közös, és pont ettől megvan ennek a varázsa.Számíthatunk egymásra. Most nyolcan vagyunk és még a felettünk járókkal is jóban vagyunk. A légkör nagyon családias.
- Miket szeretsz fotózni?
- Most már megfogalmazódott bennem, hogy mivel fogok huzamosabb ideig foglalkozni: ez a személyes fotográfia és a dokumentarizmus. Utóbbi történéseket dokumentál, például embereket, azok érzéseit. A lényeg, hogy nem avatkozhat bele az alkotó, nem hazudtolhatja meg, akiről szól a kép.
- Mit érzel, amikor fotózol? Akkor más ember vagy?
- Nem, ha fotózok, számomra a legizgalmasabb az, amikor kiötlöm, hogy mit fotózzak, összeállítok egy koncepciót, ilyenkor le kell ülni és gondolkodni. Legutóbb nálam ez önmagam fejlődésének bemutatsa, egy önarckép-sorozat volt például. Ki kellett gondolni, hogy miként tudom magamat a legjobban leképezni, közzé tenni - és ez az, ami igazán érdekes, ez az, ami nehéz a fotózásban. A gépen csak megnyomom a gombot, és kész. Nem ez a fontos, hanem ami előtte történik. 
- A kreativitásodat szereted a fotózáson és a táncon kívül is kimutatni?
- Én mindenhez megpróbálok a legkreatívabban hozzáállni, nemcsak fotó létezik, vagy festőművészet, miért ne lehetne ezeket ötvözni? Volt nemrég egy kiállítás és oda például ilyen interaktív dolgot vittem, ami képekből meg egy dobozból állt, meg betűtípusokból, tehát ez egy ilyen összetett alkotás volt. Úgy éreztem, hogy ezt meg kell csinálnom, és nem vettem figyelembe, hogy a többiek mást csinálnak, inkább önmagamat akartam adni. Persze mindenkinek tetszett.
- A mostani munkáidról tudnál egy pár szót mondani?
- A legfrissebb projektjeim a személyes fotográfia irányába mentek el. Ez úgy indult, hogy kaptunk egy feladatot az egyetemen, hogy dokumenterista stílusban egy emberről szóló, mélyebb gondolati síkon alkossunk képeket.
Elkezdtem anyukámat fotózni, az nem ment, nagyon nagy bajban voltam azzal, hogy otthon kell fotózni, hogy nem tudok annyira koncentrálni. Azután fotóztam egy zongorista srácot, de őt se éreztem magaménak, és aztán továbbmentem, és így teltek múltak a napok, majd fotóztam egy zeneszerző srácot, vele se sikerült igazán jó képeket csinálni, mert nem tudtam rendesen rákoncentrálni, nem kötött le, hogy vele mi van.
Ekkor döbbentem rá, hogy magammal van problémám - megint vagy még mindig -, és lehet, hogy ezt kellene felszínre hozni képekben. Elhatároztam, hogy mit akarok ábrázolni, és ez a sorozat a személyes fejlődésemről szólt, hogy mostanság hol tartok, meg hogy kicsit régebben hol álltam. Ezekben a képekben mutatom meg a látásmódom, azt, hogy én miben hiszek. Nem vagyok ugyan vallásos, de a tárgyakhoz én nagyon kötődök. Azt is be szerettem volna mutatni, hogy milyen környezetben élek. Félelmetes, hogy nem mertem felvállalni önmagamat. Mikor ezt a képsorozatot megcsináltam, elkezdtek feloldódni ezek a dolgok. Tulajdonképpen ezt egyfajta öngyógyításnak is nevezhetjük. Megcsináltam ezeket a képeket, amiken látszik, ismerem a hibáimat, látom, hogy hogyan viszonyult az akkori énem az akkori életemhez, és látom, hogy mostanra már tudtam ezeken javítani.
- Szóval most már elfogadod önmagadat?
- Igen, ez az igazán nehéz. Nagyon nehezen fogadom el önmagamat, de ez nem látszik rajtam, kifelé nem ezt mutatom. Egy kicsit vágyok vissza abba az időbe, amikor kicsi voltam, mert én nagyon szerettem oviba járni meg általános iskolába, és azok nagyon szép évek voltak.
Gál Marci
