Hullámos, szőke haj, mosolygós szemek és száj. Így már talán be is ugrott, kiről van szó. Ez az életvidám színésznő nem más, mint a médiás szekció új embere, Pálya Pompónia. Pompi idén táborozik velünk először. Horváth Dávid segítségével került ide hozzánk.
„Egy fősulira jártunk, ahol én most végeztem. Sok jót hallottam róla, és tudtam, már gyerekekkel is foglalkozott. Olyan képzelőereje és kreativitása van, ami itt csak hasznunkra válhat. Így megkérdeztem, erősítené-e a kis csapatunkat, és igent mondott” – felelte Dávid, mikor arról kérdeztem, hogy miért Pompi volt az új jelölt. Ezek után felkerestem Pompit, és egy esti időpontot egyeztettünk az interjú elkészítésére.
Fél 11, kicsivel a takarodó után meg is jelent az interjúm alanya, és rögtön bele is vágtunk a közepébe...
– Ha jól tudom, Dáviddal egy főiskolára jártatok...
– A Dávid most diplomázott a Színház és Filmművészeti Egyetem filmes tanszakán, én pedig a színházi tanszakon vagyok a prózai színművész szak hallgatója, és most leszek harmadéves. Három osztályfőnököm van: Bagosi László, az Örkény Színház rendezője, Pelsőczi Réka, a Katona József Színház színművésznője, és Rába Roland, a Nemzeti Színház egyik volt színésze. Ugye mi, színészek, kapcsolatban állunk a filmesekkel, meg hát Dávid DÖK-elnök is, meg kisebb forgatások, gólyatáborok során ismertük meg egymást.
– Mikor döntötted el, hogy ilyen területen szeretnél továbbtanulni, vagy hogy erre a fősulira szeretnél továbbmenni?
– Néptáncoltam nagyon sokáig, és táncművészetin szerettem volna továbbtanulni. Ez úgy történt, hogy mivel a néptánc szakos képzés akkor indult, mikor én hetedikes voltam, így előbb kellett volna felvételiznem, és nyáron letenni a nyolcadikos osztályozó vizsgát, majd ha felvesznek, akkor egyben a középiskolai és a főiskolai rész után egy évvel hamarabb kaptam volna meg a diplomát. El is kezdtem a felkészülést, előkészítőre jártam, de végül nem sikerült bejutnom. Majd felvételt nyertem egy drámatagozatos középsuliba, ahol még ez a tagozat elég gyerekcipőben járt, de az én nagyszerű osztályomnak, és merem remélni, hogy saját elhivatottságomnak is köszönhetően elég nagy dologgá nőtte ki magát. Onnan felvételiztem a Színház és Filmművészeti Egyetemre, ahol azóta is aktív hallgató vagyok.
– És ezzel tervezel foglalkozni a diploma után is, igaz?
– A három osztályfőnököm által más-más oldalról látunk bele ebbe az egész színházi világba. Félünk is a jövőtől, egészen más helyzetben van most a színházi szakma. Ha társulatként együtt marad az osztály, akkor az az út, ha külföldre megyünk, akkor az, ha felkérést kapunk, akkor még az is lehet. De már teljesen kifürkészhetetlen. A lényeg az, hogy a színház az, amitől ha megfosztanak, az olyan, mintha a vizet vennék el tőlem.
– És Dávid keresett meg ugyebár...
– Igen-igen. Van egy nagyon kreatív osztálytársam, Dékány Barnabásnak hívják, ő volt itt tavaly a médiásokkal, de idén sajnos nem tudott jönni. Ő ajánlott be, Dávid ezt megcsócsálta ezt a lehetőséget, végiggondolta, és végül megkérdezett, én meg természetesen igent mondtam. Sajnos a technikai részéhez én nem értek, de nagyon szeretem a gyerekeket, meg a dráma játékokat, így belementem.
– És foglalkoztál már előtte is gyerekekkel, voltál már hasonló helyeken?
– Hát középiskolában, kilencediktől kezdve minden táborban voltam nyaranként. Egy nyaram úgy nézett ki, hogy versmondótábor, onnan drámatábor, onnan vissza megint a versmondókhoz, onnan a saját iskolám drámatáborába, ja, és már szeptember elseje volt. És mivel évekig oda jártam, egy idő után már kistanárrá nőttem ki magam, ahol már saját csoportot is kaptam. Sose tanultam, azt csinálom, amit velem is csináltak, és amit én élveztem anno.
– A médiás szekcióban akkor te végül is a színészetet képviseled?
– Eleinte azt beszéltük meg Dáviddal, hogy a hét elején az ismerkedésnél azért felelek, hogy a gyerekek megnyíljanak. Mostanra annyira jóba lettem velük, hogy már megyek a médiás foglalkozásra, mármint a technikai órákra, hogy azért nagyjából én is tisztában legyek a dolgoknak ezzel a részével, és már bele is építem a játékokba a megtanultakat, hogy én is kicsit fejlődjek. A lányokkal én foglalkozom, Dáviddal együtt. Filmet kell készíteniük egy velük megtörtént eseményből, aminek nagyon rossz lett a vége. Ezt a történetet el kell mesélniük, viszont a vége fikció, tehát ahogy ők elképzelik. Rögtön biztattam őket, hogy nem kell életszerűnek lenni, lehet egy deus ex machina, egy isteni közbeavatkozás is, lehet bármi. Mondtam, hogy mindent meg tudunk oldani, ne érezzék, hogy bármiféle korlátjuk van. Teljesen megnyíltak, kérdésekkel bombáznak, és már egészen úgy beszélnek velem, mint a rendezők egy leendő színésszel.
– És akkor utolsó kérdésként: hallottál-e korábban a táborról?
– Az osztálytársamtól, Barnitól hallottam én tavaly, ő ódákat zengett erről a táborról, meg év közben írtak is rá táboros diákok, akik vele forgattak filmet, és rendszeresen mesélt erről. Azt tudtam még gólyatáborban Dávidról, hogy van valami PEOPLE TEAM-tábor, ahol ő működik már évek óta. Idén meg testközelből én is megtapasztalhatom.
– Akkor eddig pozitív élményeid vannak, és innentől várhatunk, mint lelkes médiás?
– Igen, nagyon-nagyon pozitív, és szintén nagyon remélem, hogy akkor innentől kezdve én is a csapat része leszek.
Oláh Luca
