Ha ezt a szókapcsolatot meghalljuk, mindenki egyből a Facebookra gondol. Ezek ma már alapvető részei az életünknek, legfőképpen a fiatalabb korosztályban. Miért alakult így? Hogyan lettünk függők?
Ahogy felszálltunk a buszra, a gyerekek 80%-a már bőven a telefonját nyomkodta, igaz, itt nem mindig a Facebookunkat csekkoltuk, de a telefonhoz való ragaszkodást szerintem nagyrészt a közösségi portálok, üzenő alkalmazások váltották ki. Ahogy megjelent az iWiW vagy a Facebook, mindenki a kapcsolattartásra gondolta használni, de ma már ez egészen mássá nőtte ki magát. A közösségi portál műfajában (lehet vitatkozni) egyértelműen a Facebook vette át az irányítást. Egyre közelebb akartunk kerülni hozzá, például az okostelefonok megjelenésével. A diákok (legyen az alsós vagy egyetemista) már sokkal egyszerűbb útnak látják a Facebookon tartani valakivel a kapcsolatot, hiszen, mondjuk, egy találkához időpontot kell megbeszélni, odamenni, stb. Ez energia és idő, az idő pedig pénz.
A legszomorúbb az egészben az, hogy már nemcsak az emberekkel való kapcsolatokat építjük vagy tartjuk fenn a Facebookon, hanem úgynevezett „unaloműzővé” vált, ami azért baj, mert megmarad a telefonhoz való ragaszkodási reflex. Szerintem a Facebook egy kettős dolog: amennyire közel tartja két ember között a viszonyt, annyira távol is.
Persze nem akarok álszenteskedni. Nekem is van Facebookom, én is naponta többször használom, sőt úgy érzem, már túlzásba is viszem. Nem is csak a Facebookot, de az ingyenes üzengető alkalmazásokat (pl.: Viber, Whatsapp stb.) is. Ha nincs mit csinálnom, a telefonomat nyomkodom, és ez az, amit a szüleim nem értenek, hiszen ha ők fenn akarták tartani a barátságot, akkor találkoztak, beszélgettek, később telefonáltak.
Senki ne értsen félre: szerintem a közösségi portál alapvetően egy jó gondolat, csak addiktív, szóval, mint mindenhez, ehhez is mértékletesen kell nyúlni.
Kuslits Kata
