Amikor már fél órája ültünk a két ház között, és azon gondolkodtunk, hogy főbe lőjük magunkat, egyszer csak kiáltásokat hallottunk: „Mindenki jöjjön a Hangárba!”
A következő pár percben vártuk a sorunkra, hogy bejussunk a kapun. Kártyákat kaptunk, amelyekre szavak voltak írva, amiket először meg akartunk fejteni, de kiderült, hogy magyarul bárhogy forgatjuk, sehogy sem értelmesek. Hosszú gondolkozás után rá kellett jönnünk, hogy ezek a csapatválasztáshoz kellenek, és elkezdődött a szüntelen nyomakodás, hogy a csapatunkhoz érjünk. A „Ne cserélj kártyát!” parancsot majdnem mindenki megszegte. Szerény személyem is. Nálam picit hosszadalmas volt a folyamat, mivel senki nem akart az én csoportomba menni. Mindenki piros vagy bordó akart lenni. De végül sikeresen átjutottam a sötétkék csapatba, bár egy fagyimba fog fájni a dolog, amit drága csapatkapitányunk, Norbi meg fog téríteni nekem. A csapat megtalálása után mindenki elvonult, és ismerkedős játékokat játszottunk, összebarátkoztunk egymással, és fontos tudnivalókat tanulhattunk meg a másikról. Játszottunk névlabda dobálóst, Lucky Luke-ot és keresztbe tapsolósat, aminek az volt a lényege, hogy mindenki a mellette lévő kezével keresztezte a sajátját, majd egymás után kellett tapsolnunk a földön. A kis családom a nevek sikeres megjegyzése után kitalálta a csapatnevet. A Back To Blue (BTB) csapat hivatalosan is elkezdte randalírozását.
Ezután páran kitalálták a csapatindulót, ami mellesleg nagyon jól sikerült. A többiek pedig a plakátot kezdték el festeni. Sok ceruzát, festéket és kitartást igényelt, de persze mindenkinek elkészült a mestermunkája. Boldogan raktuk föl a rajzainkat a falra.
Mihócza Viktória
