Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis manó, akit Marcinak hívtak. Marci manó nagyon szerette a társaságot, ezért megszervezte az éves koboldtalálkozót. Ennél az eseménynél – csakúgy, mint az olimpiánál – kell, hogy legyen szállás. Ennek a nevezetes helynek pedig a táborunkat szemelték ki, és itt mulatoztak.
Amikor megtudtam, hogy ma lesz koboldok városa, egész nyugodtan vettem ezt tudomásul. Viszont az a lány, aki látogatóba érkezett, imádja. Nagyon örült, hogy pont ma jött le. Éppen a trambulinoknál várakoztunk, amikor felharsant a már ismerős kiáltás: „Mindenki a Hangárba!” Ez olyan mondat, amit még az én izraeli szobatársam is kitűnően ért. Lassan beszállingóztunk, felmérni a terepet.
Itt, a PT-ben egy speciális pénznem is jelen van, a Taka. Minden címlet más-más színű, és Pongrác ott ácsorog az összesen. Kijelöltük a bankárost, és ő cserébe szétosztotta a pénzt; végül egy hatalmas adaggal távozhattam.
Ügyesen elnindzsáztam a szkanderosok mellett, ugyanis ott KáDé volt az állomás. Azt mondta nekem, hogy akar nevetni egy jót, úgyhogy szkanderoznom kell. Botinál kezdtem a pénzhajhászást, nála amőbázni lehetett, vagy – ahogy egy tanárom hívja – „körikszezni″. Egyszer majdnem belesétált a csapdámba, de még időben kikapta a kis sárga karikáját a végzetes oszlop tátongó szájából. Ezután az agytorna után eljött az ideje egy kis sportnak. A bowling és a curling után a testmozgások koronázatlan királynőjének éreztem magam, de ez persze mellékes.
Annak ellenére, hogy kitűnően szórakoztam, a csapatom utolsóként kullogott a petákvadászatban.
László Lívia
