Zajlik az élet délutánonként a focipályán. A műfű körül tett körutam során szemügyre vett seggfélteke-rengető tomporon rúgások és előzményei által ráébredtem, hogy egy dolog elengedhetetlen a PT-s labdarúgáshoz: a nagy arc.
Ez leginkább abban nyilvánul meg, ha valaki valamelyik nagy sztár mezében jelenik meg. A kis Rooney-k, Messik és CR7-ek viszont nem feltétlenül nőnek fel nagy „elődeikhez”.
Ráadásul ilyenekből már alig van. Helyettük az eminemes, illetve a metálos pólók dominálnak. Nagyképűségben azért ők sem szenvednek hiányt, futballtudásban annál inkább. Kapura amolyan oroszosan rúgnak: mindössze annyival fölé, amennyivel nagyobb az egójuk a kelleténél. A szögletek is általában a fejek felett vágódnak ki. Ez ugyanezt bizonyítja: nem véletlenül túl „magas” a színvonal. Az pedig végképp felháborító, hogy a kisebbeket egyáltalán nem hagyják érvényesülni, annak ellenére sem, hogy nekik legalább van mezük.
Ha esetleg hozzájuk kerül a labda, vagy még a végén gólként is érvényesítik, akkor lehurrogják az adott kissrácot, érdemeit kisebbítendő. Ami viszont csodálatos: ezt a focit – mindezektől függetlenül – még az „elszenvedői” is élvezik. Lehet, hogy másként nem is volna senki számára örömteli. Mindenesetre a tanári válogatott ellen semmi esélyük, főleg, hogy azt olyan fantasztikus labdarúgók alkotják, mint Zsibi tanár úr.
Utólag minden érintettől elnézést szeretnék kérni, leginkább azért, mert akik magukra ismerhetnek a cikkemben, azok nagyrészt a „kigyúrt állat” kategóriába tartoznak. Ez okból kifolyólag életben maradásom érdekében mostantól messzire elkerülöm a grundot...
Acsády Áron
