A kreatív irodalmasoknak különleges vendégük volt, Vörös István. Megkértem, hogy egy szóval jellemezze magát: „ember”. Nem kell magyarázni, mindent elárul.
KecskeNEWSás: Hogyan fogalmazná meg, hogy mivel foglalkozik?
Vörös István: Röviden: író, tanár. Bővebben: verset, prózát és tanulmányokat írok, valamint műfordítok. Az egyetemen cseh irodalmat és kreatív írást tanítok.
KN: Ön szerint mitől lesz valaki kreatív, mi az a kreativitás?
VI: Tulajdonképpen mindenkiben ott van a kreativitás, a kisgyerekeken ez látszik. Az iskolában már le kell mondani egy bizonyos mértékig a kreativitásról, de az a baj, hogy az emberek túlzásba viszik ezt. Az iskolában sokszor elveszik a természetes alkotókedv. Én mint a kreatív írás szak tanára, ezt élesztem újjá. A kreativitás az, hogy a megszokott mintáktól eltérően, egyedi módon, színesen oldjuk meg a problémákat. Az ilyen ember könnyebben éri el a boldogságot.
KN: Az ön gyerekeiben megvan ez a fajta kreativitás? Hogy engedi őket kibontakozni?
VI: Ez elég nehéz dolog szülőként. Meglehetősen kreatívak a gyerekeim. A fiam, aki elmúlt tizenhat éves, filmeket forgat, és díjakat is kapott érte. A lányom a balettól a kung-fuig sok mindent sportol.
KN: Miket olvasnak?
VI: A fiam, amikor nem számítógépezik, kezd felnőtt könyveket olvasni. Most életrajzi műveket, például Churchill életrajzát. A lányom pedig Jack Londontól A beszélő kutyát olvassa; ebben közrejátszik, hogy másfél hónapja van egy kiskutyánk.
KN: Említette, hogy a fia számítógépezik. Mi a véleménye a web 2.0-ról és arról, hogy a fiatalok sokkal többet írnak és osztanak meg, mint olvasnak?
VI: Ezt az oldalát az internetes világnak nem tartom jónak, már a blogolást se. Szerintem előbb kell olvasni, és csak aztán írni. Mindenki azt ír, amit akar, de senkinek nem muszáj elolvasni.
KN: Ki vagy mi inspirálja önt?
VI: A pályám elején más mesterek hatottak rám, mint most; eleinte a szürrealista költők, Pilinszky, Weöres Sándor és Nemes Nagy Ágnes. Egy-egy mű megírását pedig a helyzet hozza. A '90-es években volt szerencsém kiutazni New Yorkba, és egy alkotóházban is jártam. Ott olyan körülmények voltak, annyira el voltam szeparálva, hogy megtanultam a gondolataimból verset alakítani. Hogy mást ne mondjak: idefele a vonaton is írtam egyet.
KN: Címzi konkrétan valakinek a verseit, vagy csak ki a világba? Esetleg csak az alkotási kényszer dolgozik?
VI: Természetesen van alkotási kényszer. Diákjaimnak is mondom, hogy ne írjanak enélkül; csak a csajozás miatt, vagy hogy bekerüljenek egy lapba. Amikor egy gondolatot elkezdek felfejteni, azt sokkal következetesebben tudom egy versben. Ugyanis a versben mindig kell ellenpontozni, több szempontból vizsgálódni. Így olyan gondolatokhoz lehet eljutni, amikhez az ember enélkül sose lenne képes. A verseimet pedig mindenkinek célzom, aki tudja őket valamire használni. Azt szeretném, ha százezrek olvasnák az alkotásaimat, de persze egyetlen igazi olvasónak is örülök.
KN: Van valami jellegzetessége annak, amit megpróbál a műveibe belecsempészni?
VI: Nem kell szándékosan stílust létrehozni, nem erőltetem, hogy rajtahagyjam a kezem nyomát. Remélem, hogy van valami egyéni jellegzetesség vagy hang, ami alapján fel lehet ismerni. Ez nem tudatosan kerül bele. Aki mégis ilyet próbál, az manírt hoz létre, nem pedig saját stílust. Tehát ilyen módon nem tudok róla, de remélem, hogy van.
KN: Láttam, hogy van egy zsebórája. Van története?
VI: Csak annyi, hogy van egyfajta idegenkedésem a karóráktól; ezt nászajándékba kaptam. És persze a tanításhoz kell az óra. A diákokban is lehet bízni, ugyanis másfél óra után elkezdenek pakolni, de mégis jobb, ha látom, hogy hamarosan be kell fejeznem a tanórát.
László Lívia
