Amikor ezt a kijelentést hallom, természetesen nagyon örülök. Szerintem is jó fej az apukám, még ha esetleg elfogult is vagyok. Felismerem a vaskalapos szülőket, mit szépítsek, szerencsém van. Nem egy őskorból itt maradt, vasvillával fenyegetőző apucit kaptam a „sorstól”.
Tavaly is volt itt, a táborban – mivel akkor négy hétig voltam, lejött meglátogatni. Mindenáron szerette volna kipróbálni a trambulinokat, amin én kevésbé, a barátaim annál jobban szórakoztak. Szerencsére végül sikerült lebeszélnem róla, bár nem tagadhatom, hogy rendkívül vicces lett volna.
A tábor pont azért tábor, hogy kiszakadj egy kicsit otthonról, a megszokott közegből, hogy egy kicsit megtanuld, milyen az, ha magadra vagy utalva. Neked kell elég nyitottnak lenned ahhoz, hogy új barátokat szerezz, összehaverkodj a csapattársaiddal, ezáltal jól érezd magad. A PT nekem már olyan, mintha a második otthonom lenne. Idén – talán már tavaly is – valami vibráló izgatottsággal szálltam le a buszról. Tudjátok: az az érzés, amikor hosszú idő után hazaérsz. Minden arc ismeretlenül is ismerős, hiszen mindenki változik egy év alatt, még azok is, akikkel az eltelt időben esetleg találkoztam.
Imádok itt lenni, magam mögött hagyni a hétköznapokat. Itt érzem igazán, hogy nyár van, olyan igazi, PT-s nyár. Ugye, mindannyian tudjuk, milyen az? Amikor egy Magnummal a kezedben végigsétálsz a Hangáron, a nap tűz a tarkódra, rámosolyogsz a barátodra, és titokban azon gondolkozol, hogy az idei nyári szerelmed vajon éppen most mit csinál. Nekem ezt nem rontotta el, hogy apukám itt volt, sőt ellenkezőleg.
Galántai Eszter
