Kezdhetném egy olyan közhellyel, mint „semmi nem tart örökké, minden jónak vége szakad egyszer”, de nem kezdem. Nem vigasztal.
Ez az egy hét elszállt egy pillanat alatt. Amikor vasárnap megérkezünk, a szombat még olyan távolinak tűnik, aztán az idő valahol nekilendül, és 170-nel száguld. És akkor a búcsúzás pillanatában felvonjuk a szemöldökünket: ennyi?! Vagy már az első ölelésnél könnyekben törünk ki, bőszen ígérjük, hogy tartjuk a kapcsolatot, és jövőre is együtt jövünk.
Tábor után nehéz visszaszokni a rendes kerékvágásba. Nem találod otthon a helyed. Visszavágysz, néha a hiány úgy emészt, hogy könny szökik a szemedbe (nekem legalábbis, pedig nem vagyok egy szentimentális alkat). Hiányoznak a barátok, akikhez száz meg száz apró emlék köt. Várod, hogy reggel bejöjjön egy mókus, hogy felverjen legédesebb álmaidból, hogy tévémacira mehess aludni. Ennél még egy finom melegszendvicset a büfében. Elkezdesz visszaszámolni jövő nyárig.
Ezt a cikket itthonról írom (hálás is vagyok a KecskeNEWSás stábjának érte), de rátok, ha olvassátok, remélem, nem ragad át a melankóliám. Nem akarok depressziós ömlengést papírra vetni, csak arra kérlek titeket, becsüljétek meg a rendelkezésetekre álló időt, hogy ne merengjetek keserűen a tábor végén: de hát én még ezt meg azt akartam csinálni! Kedves harmadik turnus: pörögjetek ezerrel, aludni otthon is ráértek, de ezt nem hiszem, hogy külön kell mondani; tőlünk olyan a PT, amilyen.
Dobozolom az emlékeim, ragasztgatom be az emlékkönyvembe a büfékártyát, papírfecniket, amik valami különlegeset rejtenek magukban, írom melléjük a történetet, amire még 20 év múlva is szeretnék emlékezni, és arra gondolok, hogy már csak 348 nap van hátra a következő táborig…
Lakosa Alina
