Ismerős az az érzés, hogy nagy csönd van, egyszer csak megkordul a hasad és mindenki téged bámul? Velem volt ilyen. Suliban az utolsó órán szokott ilyen történni. Nem eszem előtte, mert akkor nem tudnék ebédelni, de így meg korog a hasam. Tragédia.
Ez idén a harmadik pétés hetem, így már megtanultam, hogy az ételek minden héten ugyanazok. Nem panaszkodom, hiszen nem ér kellemetlen meglepetés. Persze egy idő után kezd unalmassá válni, és szinte érzem, ahogy az ízlelőbimbóim sírnak, hogy mikor jön már egy kis friss hús.
Most jöjjön a minőség. Szerintem jobb, mint a sulimenza. Nincs az sajnálatos módon megszokott meglepetés a tálamban, amit ott belecsempésznek. A suliban ugyanis olyan minden étel, mint egy rossz kindertojás: vagy nincs benne semmi, vagy pedig rossz „ajándék” van benne, például köröm, hajszál vagy más ínyencség.
Szerintem az átlagos magyar közétkeztetés fölé emeli az élelmezőinket, hogy van vega kaja is. És nem merénylenek olyat a gasztronómia ellen, hogy tofukolbászt vagy bármi mást alkotnak; abban az ételben egyszerűen nincs hús.
Persze itt is van még min javítani, például lehetne a hús egy kissé kevésbé száraz, vagy a sültkrumpli ne legyen punnyadt. De akár énekelhetnének vagy táncolhatnának is, mint egy musicalben. Tavaly ezt a szórakozási lehetőséget a mókusok biztosították, de idén nem volt ilyen előadás. Illetve volt, de csak időhúzás miatt, mert nem érkezett meg az étel.
Amint hazaérek, az első dolgom lesz, hogy anyával süttetek valami finom sütit, bevackolom magam a szobámba, pohárból iszom és élvezem a kulináris utazást.
László Lívia
