A szerda esti program teljesen eltért az eddigiektől, hiszen itt a csapatok egymás ellen küzdöttek. Minden a terv szerint haladt: tábortánc, versenyek, kidobós, tábortánc, TV-maci… De kezdjük elölről.
Először mindenki táncolt, de mikor elhallgatott a zene, megkaptuk a menetleveleket, és rohantunk az első állomásra, ami nekünk – pirosaknak – a focipályán volt. Ott műanyag tálakat kellett le-fel forgatni úgy, hogy a csapatnak kedvező legyen.
Ezután indulhattunk a következő helyre, ami a kosárpályán volt. Hidat kellett építenünk szigszalagból és újságpapírból úgy, hogy alatta átférjen egy kosárlabda, és hogy egy kisebb könyvet elbírjon.
A következő vetélkedő a pályától nem messze volt. Úgy versengtünk, hogy a csapaton belül két bagázsra osztódtunk: az egyik felének a labirintusban betűkből kellett értelmes szavakat összeállítania, míg a másiknak egy teljesen összekuszált szöveget kellett helyrehoznia. Az utolsó igazi állomás a két pálya közötti „élő csocsó” volt.
Jól éreztem magam, jó buli volt, de azért álljon meg a menet. Nem értem, mit nem lehet megérteni azon, hogy ez csak játék! Nem vérre megy, srácok! Élvezni kellene, nem pedig csalni, szívatni egymást, ordibálni a másikkal és erősen rúgni – a lányokra nem odafigyelve. Mindenki veszíthet az életben… Sőt, biztos, hogy valamiben fog is, és azt túl lehet élni. A részvétel a lényeg, tartsátok a buksitokban.
Nos, mivel az előbb azt mondtam, hogy „utolsó igazi állomás”, azt azért mondtam, mert a legutolsó játék egy kidobós volt, ahol már nem mindenki vett részt, hanem csak a csapatokból 2-2 ember. A pirosaktól maradt az utolsó lány a játékban. Nagyon ügyesen játszott mindenki. Szerintem az egész este jól sikerült, bár a végén levő tábortánc után nem hiszem, hogy mindenki örült a TV-macinak.
Pálfi Bia
