AIESEC-es angoltanárjainkat bemutató sorozatunk folytatódik. Christina Amerikából érkezett közénk Kecskemétre. Blogot vezet: Borzas fordításában idézünk belőle.
Ötletem sincs, hogy hol kezdjem. Talán ott, hogy a tábor király, és eddig minden nap egy élmény volt. Ahhoz képest, amire számítottam, nem ért komolyabb sokkhatás a kulturális különbségek miatt – a gyorskaja ugyanolyan, és bár különböző nyelveken beszélünk, nagy eltérések nincsenek. Őszintén? Egészen otthon érzem magam.
Gyorsan eltelt az első angoltanítással töltött hét. A tanítványaim 11–15 éves srácok voltak, akik beszélni ugyan nem nagyon beszéltek angolul, de meg tudtam magam értetni velük.
Minden órát játékkal kezdtünk, majd áttértünk a szókincsbővítésre, illetve a nyelvtanra. Sajnos a figyelmük elég hamar lankadt, néha szinte lehetetlen volt órát tartani. Ezt a meleg számlájára írom, nehéz 38 fokban koncentrálni, még nekem is.
Az órák után mindennap összegyűlünk a többi AIESEC-essel, nekilátunk a következő napi óratervek összeállításának. Hál’ istennek ezt nem kell egyedül csinálnom, a többi angoltanárral együtt dolgozunk. Így legalább egy kicsit szórakoztató a feladat, nélkülük főbe lőném magam.
Persze nem minden a tanításról szól: az elmúlt pár napban meglátogattuk a kecskeméti strandot, chillelgettünk a városban, megnéztük a tanár kollégák tűzshow-ját, és a tábori vízicsatában is felvettük a kesztyűt.
Összességében minden rendben, egyedül csak a körülöttem süvítő magyar hangorkánnal nem tudok mit kezdeni. Nem is beszélve az angolul egyáltalán nem értő diákokról – így elég nehéz felkelteni a fegyelmüket. Ettől függetlenül: megéri. Megéri tanítani, megéri energiát fektetni a srácokba. Kellemes a tudat, hogy amivel többek lesznek a tábor végére, azt nekem köszönhetik.
