Negyven fok árnyékban, csak a géptermekben vannak ventilátorok, és nem kellenek gondolatolvasói képességek, hogy kitaláljuk: mindenki inkább a strandon szeretne lenni. Nyugodtan leszögezhetjük: nem akarnak ilyenkor tanulni.
Fölösleges fals illúziókat táplálni – ami a tanév folyamán nyomásgyakorlással és szankciókkal elérhető, az nyáron ugyanazokkal a módszerekkel esélytelen. Mi mégis tanítunk napi 240 percben, és a számtalan visszatérő táborozó bizonyítja: valamit mégsem csinálunk rosszul.
Az átlagos iskolákban a legtöbb tanár frontális módszerrel tanít: elmondja az anyagot, a diák meg vagy figyel, vagy nem. Ilyenkor a tudás forrása a tanár (esetleg a tankönyv): ő minden titkok tudója, általában tekintélyt követel magának, s a diákok szerepe passzív.
A szerencsésebbek találkozhattak már csoportmunkával is: ilyenkor a tanár jellemzően irányított kérdéseket tesz fel, amelyeket a csoportokra osztott diákoknak együtt kell megválaszolniuk. Ehhez gyakran nem használhatnak segédeszközöket, a tanártól viszont kérdezhetnek. Nagyságrendekkel jobb, mint az előbb tárgyalt egyirányú oktatás, ám a fő motiváló erő még mindig a szankció elkerülése, nem pedig a közös munka öröme. Mi azonban máshogy csináljuk.
Hogyan tanítunk mi? Mire elég ötször 240 perc? Véleményünk szerint a legnagyobb kincs, amit egy vagy négy hét alatt egy diákunknak adhatunk, az az önálló problémamegoldásra való képesség. Természetesen nem várunk el senkitől sem lehetetlent, jelszavunk: „Próbáld meg megoldani! Ha nem megy, segítünk!” Ahhoz, hogy a diákok tényleg merjenek próbálkozni (valamint kockáztatni, tévedni és maszatosnak lenni), olyan légkörre van szükség, ahol nem a tanár az elsődleges tekintély: a tanár ugyanúgy hibázhat, ugyanúgy nem tud mindent – a diák pedig ugyanúgy produkálhat jó, vagy akár a tanárénál jobb megoldásokat. A PEOPLE TEAM-ben (legalábbis az újságíróknál mindenképp) közösség van: nem tanárok és diákok, hanem szerkesztőség, ahol mindenki azt csinálhatja, amihez a leginkább ért.
Azt se felejtsük el, hogy a tanítás nem ér véget, ha letelik a 240 perc: együtt ebédelünk, együtt járunk strandra, bárki bármikor megtalálható és elérhető: más-e a viszonyod valakivel, akit te ébresztesz fél nyolckor, amikor még a saját szemed sincs teljesen nyitva, mint valakivel, akivel csak az iskolában találkozol? Természetesen.
Úgy gondolom, hogy ez a közvetlenség az, ami sikeressé teheti a tanítást egy gyerektáborban. Nem rajtuk dolgozunk, hanem közösen, velük. A diák alárendelt szerepét felváltja a partnerség, az együtt elérhető sikerek öröme. A legjobbakat pedig jövőre visszavárjuk mókusnak!
