Fesztiválozni jó! – mondja mindenki az első nap. De mi a helyzet, ha már második napja tart a buli, és elfogyóban az energia?
A második nap reggelén a precízen a mellékhelyiség mellé felállított sátrunkból kilépve – na jó, inkább kimászva – szembesültem ezzel a problémával. A kijelölt táborhely már jobban hasonlított egy menekülttáborra, ezért eltartott egy darabig, mire megtaláltam a fél pár cipőmet, de végül sikerült. Igaz, hogy pár helyen szétszakadt, és tele volt fűfoltokkal, de jobb, mint a semmi. (Tapasztalatból tudom.)
A fesztivál-túléléshez elengedhetetlen egy jó kávé, ha már az alvás mint olyan, nem létezik. Szóval, ha ilyen helyzetbe kerülsz, először is keress koffeint, hogy túlélhesd a többi napot. Miközben ezen a projekten dolgoztam, remekül szórakoztam a többi zombin, akikkel menet közben találkoztam.
Ha ezt kipipáltad, gratulálok, a nehezén túl vagy. A délelőtt-délután már igazi fesztiválhangulatban telik, azaz senki nem csinál semmi értelmeset. Estefelé kezdődnek megint a koncertek és a pörgés. Meg sem állsz reggelig, egészen pontosan addig, amíg rá nem jössz, hogy hoppá, világosodik.
Amit még mindenképpen kiemelnék, az a fesztiválozó embertípusok. A „mindenkivelbratyizós”, az „éntúlöregvagyokehheznemistudommitcsinálokitt”, és az „adjmárötvenforintotegylángosra” csak egy pár alaptípus. Aztán van még, aki már délután berúg, vidámkodik egy kicsit, majd az este hátralevő részét a színpad mellett fekve tölti, amíg el nem rángatják. Van a jó fej, aki kölcsönadja a telefonját, ha elvesztetted a barátaidat, és nem kér semmit cserébe. Van az, akivel legjobb barátok lesztek, elregélitek egymásnak az egész életeteket, ami persze semmit nem ért egymás nélkül, majd aztán elfelejted elkérni a számát. Ne aggódj, ha a sors úgy akarja, úgyis megtaláljátok egymást! Vagy nem. Ez esetben vár a következő este, hogy új cimbit szerezz.
Galántai Eszti
