Lehet, hogy furán hangzik, de a kecskék a kedvenc állataim.Nem igazán házban tartható állatok, rombolnak, mekegnek és nem egészen tiszták. Ebből minden igaz rájuk, mégis sikerült valahogy bekerülniük a kedvenceim közé.
A macska után ők a legönállóbb háziállatok, és sok dologra meg lehet őket tanítani. Vannak, akik megpróbálkoznak befogadni egy kecskét a háztartásukba. Minden tiszteletem az övék, de nem tudom elképzelni, hogy TV nézés közben a kanapé másik végén egy kecske pislog rám, vagy hogy a teraszon állok és ordítozok a kecskémnek, hogy késő van és jöjjön haza. Mennyire örülnének a szomszédok, ha ezt csinálnám (sorházban lakom és egy nagy közös kert van), végül is energiatakarékosan nyírnánk a füvet. Biztos vagyok benne, anyukám sem örülne, ha a hiperaktív óriásmacskám mellé egy minden szent szobanövényt lelegelő patás érkezne a családba. Nem vagyok kecskeőrült és nincsenek kecskés képeim a szobámban, vagy a pénztárcámban. Őszintén szólva, nem is tudok sokat róluk, csak egyszerűen tetszenek. Nem úgy viszonyulok hozzájuk, mint egy új bandához, hogy mindent kikeresek róluk és tételszerűen el tudom mondani, mi történt velük. Csak általános dolgokat tudok, amiket biosz órán vettünk.
Először három éve kezdtek különösen érdekelni a kecskék, fogalmam sincs, hogy miért. Talán lehet köze a kiskoromban átélt halálközeli élményemhez a kecskesimogatóban. Egy bak a kis Vikit diszkréten felborította, ami egy hat évesnek igenis ijesztő. Főleg, ha a kecske akkora, mint te és szomjazik a véredre. Na jó, lehet, hogy nem a kezemet akarta megenni, csak a kaját a kezemből, de félelmetes volt.
Ha nagy leszek, még nem tudom mit fogok dolgozni, de hogy kecskét fogok tartani, az biztos.
Nem olyan kecsketenyésztősen, csak egy személyre szabott mekegő fűnyíró tulajdonosa szeretnék lenni.
Mihócza Viktória
